Az ausztrál labdarúgás a világ egyik legerősebbje, mondjon bárki bármit. Persze, lehet azon lovagolni, hogy hányadik helyen állunk a FIFA világranglistáján – egyébként a huszadikon, megelőzve például Svájcot, Elefántcsontpartot, Romániát, Csehországot, a strandfocista dánokat, a törököket és az angolok kivételével valamennyi brit csapatot –, és persze biztos, hogy a mi A-ligánkat nem ismerik annyian, mint az angolok B ligáját, de nem ez a lényeg.

Hanem az, hogy miközben más nemzetek honosított focisták és migrációban született tömegével próbálnak életben maradni – gondoljunk csak a németek utánpótlás csapataira, íme egy különös névsor U17-től U21-ig: Ümet Torpak, Shkrodan Mustafi, Ashkan Dejagah, Abu-Bakarr Kagbo, Bienvenue Basala-Mazana, Sukuta-Pasu, Savio Nsereko, Jerome Boateng, Dennis Aogo, Sami Khedira –, addig mi, mint pitypang az apró, szöszös szirmait, szórjuk a focistákat szerte a nagyvilágba. Nyolc olyan nemzeti válogatott van a világon, amiben pályára léptek ausztrál születésű legények – és nem is akármilyen eredménnyel.

Új válogatottja mezében a legjelentősebb eredményt minden kétséget kizárólag Anthony Seric (képünkön, értelemszerűen a piros kockás mezben) érte el.

Ő 1998-ban tagja volt a németeket és hollandokat is verő, végül világbajnoki bronzérmet szerző horvát válogatottnak (igaz, rosszindulatúan megjegyezhetnénk, hogy a képet némileg árnyalja: bár a 3-as számot kapta a kerethirdetéskor, Seric magán a világbajnokságon már nem lépett pályára, mind a hét meccset a kispadon ülte végig). Csak úgy mellékesen, itt a németek elleni 3:0-s parádé, az ilyesmit sosem rossz megnézni:

Szóval elmondhatjuk magunkról, hogy ha nagyon áttételesen, nagyon közvetve is, de van már egy világbajnoki bronzérmünk; keveseknek jött eddig össze, hogy világbajnoki dobogóra álljanak (hét ország nyert vébét, kilenc szerzett ezüstérmet, tizenkettőnek jött össze a harmadik hely, de az átfedések miatt összesen tizennyolc ország van, amely világbajnoki dobogó valamely fokán állhatott).

Az összesen 16 válogatott meccset játszó Seric nem az egyetlen, akit a horvát focinak adtunk (vissza, hiszen ők kivándorlócsaládban születtek). A nálunk Joey, horvátoknál Josipnak hívott Didulica négy meccsen védte a horvát kaput, Josip Simunic 76-szoros válogatott, a 2004-es Eb-n és a 2006-os vébén is lőtt gólt, csaknem 250 meccset játszott eddig a Bundesligában.

Nemcsak Horvátország, hanem Szerbia is kapott tőlünk válogatott játékost, igaz, csak egyet. A Melbourne-i születésű Szasa Ilics – aki a 2002-2003-as szezonban a ZTE játékosa is volt rövid ideig – többek között angol és skót csapatokban játszott, 181 felnőtt bajnoki és két válogatott meccsen védett.

Serichez hasonló eredményt egy angollá lett játékosunk ért el: az 1965-ben született Tony Dorigo 15-szörös angol válogatott volt 1989 és 1993 között, részt vett az 1990-es olaszországi vébén, ahol az angolok negyedik helyen végeztek. Klubjában a Leeds-szel az angol másodosztály megnyerése volt a legnagyobb eredménye angol bajnoki címet szerzett.

A holland Graeme Rutjes 1960-ban szintén Ausztráliában, Sydneyben született, és nagyjából Dorigóval egy időben, 1989-1991-ben volt az Oranje tagja. Összesen 13 válogatott meccsen játszott, védő létére egy gólt is szerzett.

A nagy generációnak nem volt tagja, de 2008 óta tizenkétszer játszott a görög válogatottban Avram Papadopoulosz, aki az Arisz Szaloniki és az Olympiakosz játékosa. Első válogatott meccsén a görögök legyőzték a cseheket. Klubjával görög bajnokságot és kupát is nyert, tavaly júliusban a Slovan Bratislava elleni BL-selejtezőn már a második percben gólt szerzett.

Ezenkívül adtunk két válogatottat a macedónoknak – Peter Taszevszkit és Szaša Ognenovszkit –, kettőt Libanonnak – a 20 meccsén egy gólt szerző Buddy Farahot és Michael Redát –, hármat Máltának: Peter Pullicino (22-szeres válogatott), John Hutchinson (4) és Emmanuel Muscat (6).

És a névsor tiszteletbeli tagja lehet Christian Vieri, aki bár Olaszországban született 1973-ban, néhány éves volt, amikor a családja kivándorolt Ausztráliába, és ott, a Marconi Stallions FC-ben kezdett focizni, akárcsak öccse, az olasz C-ligában még mindig játszó Massimilano (Max) Vieri.